2. Mit tegyünk holnap?
Kedves fiatalok!
Biztosan ti is felteszitek magatoknak a kérdést: mit fogunk csinálni később, mit várhatunk az élettől? Mire vagyunk hivatottak? Ezek olyan kérdések, amelyeket mindenki feltesz, tudatosan vagy akár tudattalanul. Talán hallottatok már a hivatás szóról. Milyen furcsa szó: hivatás! Ha jobban tetszik, beszélhetünk boldogságról, az élet értelméről, az életkedvről…
A hivatás azt jelenti: elhívás. Ki hív? Ez egy jó kérdés. Talán valaki, aki szeret engem. Mindenkinek megvan a saját hivatása. Az enyém kissé különleges volt. Savoyában, amikor gyerek voltam, tizenegy éves koromban éreztem, hogy Istenhez akarok tartozni, az ő népének szolgálatában, de a szüleim, különösen apám, más terveket szántak nekem, hiszen én voltam a család legidősebb gyermeke.
Az évek múlásával és apám által Párizsban megszerzett tanulmányaim során a vágyam egyre erősödött: nyelvtan, irodalom, filozófia, de lovaglás, vívás, tánc is…
17 éves koromban válságba kerültem. Jól teljesítettem a tanulmányaimban, de a szívem nem volt elégedett. Valamit kerestem… A párizsi karnevál idején egy barátom szomorúnak látott: „Mi baj van, beteg vagy? Menjünk megnézni a karnevált.” „Nem akarom látni a karnevált” – válaszoltam neki –, „Istent akarom látni!” Abban az évben egy híres bibliai professzor az Énekek énekét magyarázta. Elmentem meghallgatni. Számomra olyan volt, mint egy villámcsapás. A Biblia egy szerelmi történet volt. Megtaláltam azt, akit kerestem! Lelki vezetőm segítségével egy kis szabályt hoztam létre, hogy minél gyakrabban részesülhessek az Eucharisztiában.
20 éves koromban újabb súlyos válság tört rám. Meg voltam győződve arról, hogy a pokolra kerülök, és örökre kárhozott leszek. Ami a legjobban fájt, természetesen Jézus látásának hiányán túl, hogy megfosztanak Mária látásától. Ez a gondolat kínzott: szinte már nem ettem, nem aludtam, teljesen sárga lettem! Az imám így hangzott: „Uram, tudom, hogy a pokolba megyek, de adj meg legalább egy kegyelmet: amikor a pokolban leszek, hadd szerethesselek tovább!” Hat hét szorongás után elmentem egy templomba, a Szűzanya oltára elé, és elmondtam neki egy imát, amely így kezdődik: „Emlékezz meg, ó Szűz Mária, hogy soha nem hallottuk, hogy valakit, aki oltalmadért fohászkodott, segítségedet kérte, védelmedet kereste, te elhagytál volna.” Ezután a fájdalmam úgy hullott le rólam, „mint a lepra pikkelyei”. Meggyógyultam!
Párizs után apám Padovába küldött, hogy jogot tanuljak. Közben tovább gyötrődtem a hivatásom dilemmáján: éreztem, hogy a hívás Istentől származik, de ugyanakkor engedelmeskednem kellett apámnak, a koromban mélyen gyökerező szokások szerint. Zavarodott voltam. Tanácsot kértem a lelki vezetőimtől, különösen Antonio Possevino atyától. Az ő segítségével és megkülönböztetésével néhány szabályt és gyakorlatot választottam a lelki életre, valamint a társadalmi életben való részvételre a barátaimmal és mindenféle emberrel. Tanulmányaim végén zarándoklatot tettem Lorettóba. Kísérőim szerint fél órán keresztül eksztázisban voltam Mária názáreti Szent Házában. Újra a Jézus Anyjára bíztam a hivatásomat és a jövőmet. Soha nem bántam meg, hogy teljesen megbíztam benne.
24 évesen hazatérve találkoztam egy csinos lánnyal, akit Francescának hívtak. Tetszett nekem, de jobban tetszett az életre vonatkozó tervem. Mit tegyek? Nem mesélem el neked a küzdelmem minden részletét. Csak tudd, hogy végül mertem megkérni apámat, hogy adjon engedélyt, hogy kövessem az álmomat. Végül elfogadta a döntésemet, de sírt.
Attól a pillanattól kezdve az életem teljesen megváltozott. Először a családom és a barátaim egy magába zárkózott, aggódó, kissé bezárkózott embert láttak bennem. Aztán egy szempillantás alatt minden megváltozott. Egy másik emberré váltam. 26 évesen pappá szenteltek, és azonnal belevetettem magam a küldetésembe. Többé nem voltak kétségeim: Isten ezen az úton akart engem. Boldog voltam.
Lehet, hogy azt gondoljátok, az én hivatásom különleges volt, még akkor is, ha azt mondom nektek, hogy 35 éves koromban Genf-Annecy püspökévé is kineveztek. Lelkipásztori szolgálatomban és lelki kísérésben mindig meg voltam győződve róla, és azt tanítottam, hogy minden embernek van hivatása. Sőt, nem azt kellene mondani: mindenkinek van egy hivatása, hanem inkább azt kellene mondani: mindenki maga a hivatás, vagyis egy olyan személy, aki egy „gondviselésszerű” feladatot kapott ebben a világban, a nekünk ígért jövőbeli világra várva.