Az őszi szünetben október 29-én került megrendezésre a Szalézi Ministránstalálkozó Újpesten és a Clarisseumban, amelyre közel 60 ministráns jelentkezett. A találkozóról Bálint Tamás osztja meg gondolatait:
Az életben két igazán fontos pont van, amikor elindulunk és amikor megérkezünk. Zarándokok vagyunk tehát, életünk elindulások és megérkezések közötti szüntelen út. Mit jelent ez egy fiatal számára? Mit jelent ez egy ministráns számára? Menetelés lesz-e ez az út, csak csupán verejtékes szenvedés, a magunk erejéből küszködés, vagy örömteli zarándoklat, ahol az Út az Igazság és az Élet maga szegődik mellénk, felkarolva gyarló emberségünket sokféle kegyelmével, de különösen a Szentségek által? Könnyű volna azt mondani, hogy „Ez csak rajtad múlik!” Sőt talán érzéketlen is, hiszen aki most sem tudja merre tart az élete, ettől a kérdéstől talán csak még butábbnak, elesettebbnek érezné magát. Géza testvér, aki a hivatások sokféleségének egész tárházát tárta fel nem ezt kérdezte, hanem Don Boscói pedagógiai tehetséggel azt kérdezte: „Milyennek képzeled az életedet 20 év múlva?” Hmmm… Tényleg! Milyen leszek én 20 év múlva? Tehát merre tart az életem? Mi lesz ebből? Jó lesz ez így? Belátom egyáltalán a távlatot amire meghív a Mennyei Atya, vagy pontosabban, a kis életem szűkösnek hitt kereteiből merem meglátni a meghívás távlatait? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sora mosta át a lelkeket a csoportbeszélgetések alatt, majd a lassan hagyománnyá váló pizzázás után kicsiben tanultuk meg azt, amit nagyban is jól kell csinálni: Zarándoklatra indultunk. Az útra indulásnak mindig az áldás ad értelmet, így Savio atya áldása indított minket útra, elöl a felvirágozott kereszt és vonult a félszáznál is több ministráns vissza az ősi hazába. A cél a Clarisseum, a cél Boldog Sándor István vértanú testvérünk. Egyedül az a jó abban, hogy még láthatjuk a Clarisseumot eltakaró és elválasztó fenyegető betonfalakat, hogy megidézi számunkra azt a világot, amiben Sándor Istvánnak kellett helytállnia a magyar vértanúk sorában talán legnehezebb utat bejáró zarándokként. Az úton rózsafűzért mondva, elmélkedve, gyónással készülve érkeztünk meg. Megérkeztünk, hogy elcsendesüljünk és belekapaszkodjunk abba, aki egyedül képes felemelni minket és beteljesíteni töredékes életünket. A ministránsokkal és tömjénfüsttel csordultig telt templomban megélhettük, hogy nem „mi vesszünk magunkhoz a Szentostyát”, hanem „Krisztus vesz magához minket a Szentségben”. Márkus Zoltán atya prédikációjában megismertük, hogyan is adta életét Sándor István a fiatalokért, hogyan járt előttünk jó példával. Milyen jó volt találkozni, egymással, Krisztussal, Krisztusban. A Magyar Szalézi Tartomány ministráns missziója nyomán, az egész ország majd minden pontjáról érkeztek a fiatalok: Szombathely, Csorvás, Kazincbarcika, Szendrő, Putnok, Alcsútdoboz, Tura, Vácszentlászló, Dejtár, Dédestapolcsány, Gerendás, Komárom, Tokod, Százhalombatta, Biatorbágy, Békéscsaba, Újpest, Óbuda. Így telt a 2024-es év őszi Szalézi Ministránstalálkozója, azzal a biztos végszóval, hogy a következő év május 3-4 -én újra találkozunk ezúttal Péliföldszentkereszten, ahol a búcsúi ünnep árnyékában már hangolódunk a 31. Szalézi Ministránstáborra is, amely ugyanitt lesz július 14-19. között.
