Riccardo Racca egy szalézi testvér, aki rengeteg missziós tapasztalatot gyűjtött Nyugat-Afrika országaiban. Nigériában volt („menj és helyettesíts egy rendtársat három hónapra…” mondta neki a felettese 26 évvel ezelőtt), átutazott Ghánán (2011-ben), mígnem 2020 -ban megérkezett Sierra Leonébe. Ez egy példa a „de facto hivatásra”, amely megfelel a Don Bosco karizmájának és a teljes készségnek a kongregáció szabályainak követésére.
Talán csak egy derűs és vidám lélek képes fenntartani egy olyan utat, amely korántsem botlásoktól mentes. Az egyik ilyen volt az a fejére mért ütés, amit egy, a missziósházban történt lopáshoz kapcsolódott: elment ellenőrizni a raktárhelyiséget, ahonnan furcsa zajok jöttek, és egy ütés érte, amitől elvesztette az eszméletét. Trauma, először első ellátás a gyengélkedőn, majd azonnal visszarepült Olaszországba, hogy megműtsék. Mindent egybevetve, örül, hogy így megúszta, a tolvaj erőszakossága és a megfelelő segítség hiánya, a kényes kórházi műtét finmsága és a rehabilitáció mellett, amely meghozta a kívánt eredményt.
Eredetileg egy kis piemonti falucskából származik, készségesen használja vidám szellemének teljes hangskáláját: a rideg vicctől a harapós szarkazmusig, az ártatlan tréfától a leleplező kifejezésig. Minden alkalommal felragyog bölcsessége, ami kincset jelent a fiatalok számára, akikkel a küldetése során találkozik, és mindazok számára, akiknek szerencséjük van hallani a tanúságtételeit. Ezek egyike egy nagyon fiatal férfira vonatkozik, aki gyermekbénulás miatt sérült lábbal jelentkezett nála: a misszionárius érdeklődni kezdett a lehetséges kezelések iránt, mígnem egy ortopédiai műtét lehetővé tette számára, hogy protézist viseljen. A fiú visszanyerte önálló mozgását, és büszke lett műlábára. Ez egy csoda? Talán igen, ha belegondolunk, hogy egy rehabilitációs beavatkozás, amely Európában nem számít rendkívülinek, délibábnak bizonyul Afrikában, különösen azok számára, akik nem rendelkeznek anyagi lehetőségekkel. Ennek a fiúnak az élete egyébként is folytatódna, de a minősége drámaian megváltozott.
Ez a helyzet más fiúk esetében is, akikkel a szalézi a szolgálata során találkozott. Amióta Riccardo Racca Sierra Leonéban tartózkodik, a fiatalkorúak börtönébe jár, hogy részt vegyen a fogvatartottaknak nyújtott támogató tevékenységekben, amelyeket a Bo misszió néhány éve végez. A fiatalkorúak börtönével összefüggésben nehéz konkrét válaszokat adni a szabadságuktól megfosztott emberek ezreinek. Gyakran kisebb bűncselekményekért töltik le a büntetést, de így egy olyan alagútba kerülnek, ahonnan nehéz lesz kijutni. Legalább egy olyan tárgyalás kellene, ahol pontosan megállapítják a felelősséget: ehelyett hosszú évekig várnak a tárgyalásra, túlzsúfolt cellákban, napi egyszeri étkezés mellett. Riccardo lelkében forrong a gondolat, hogy ezek a helyzetek a személyzet alkalmatlansága, hanyagsága és nemtörődömsége miatt érik el a tetőpontjukat. Ha kevés a rizs a tányérokon, az azért van, mert vásárlás, az ételek elkészítésének és kiosztásának láncában valaki hazavitt belőle. Röviden: a börtönben lévő kiskorúak egy olyan rendszer áldozatai, amely nem képes megfelelő szociális szolgáltatást nyújtani sem megelőző, sem pedig átnevelő intézkedésként.
És ha beteg vagy, az állapot emberfelettivé válik. Riccardo Racca vonakodva mesél egy epilepsziás fiúról, akit erőszakkal mozdulatlanul tartottak az ágyon, megkötözték a kezét és lábát az idegi krízisek leküzdésére: „Az ápolónők nem mertek beavatkozni (azt mondták), mert féltek a Covid-fertőzéstől.” Emiatt a fiú higiéniája és táplálkozása minden elfogadható szint alatt volt. A szalézi misszionárius szokásos szívélyessége ezután heves tiltakozássá vált a börtönigazgatója felé, feljelentéssel fenyegette meg a feletteseinél. Így sikerült helyreállítani a viszonylagos normalitást, és a fiú egészségügyi ellátásban részesülhetett.
A misszionárius beavatkozása is ez: minden ember méltóságát elismerni és elismertetni. Felemelni a szavát azok javára, akiknek nincs hangjuk, hogy felrázza a lelkiismeretet abból a zsibbadásból, amelybe vétkes módon belesimul. Lehet, hogy misszionáriusnak tekinthető az is, aki soha nem kelt útra megbízatása keresztjével, de Riccardo Racca biztosan éli a küldetést: vagyis az anyagi segítségre szoruló emberiségért dolgozik, de mindenekelőtt azért, hogy visszanyerje méltóságát.
Forrás: www.missionidonbosco.org/Szaléziak.HU
