Rendtörténet
Gyökereink egy észak-olaszországi kis vidéki faluba, a Becchi tanyájára vezetnek, ami ma Colle Don Bosco néven ismert, és Castelnuovo Don Bosco község alá tartozik, Asti tartományban, Piemonte régióban.
Történetünk egy kisfiúval, Bosco Jancsival (1815–1888) kezdődik. Egy álom irányította és inspirálta misszióját és nevelési módszerét. A Chieriben töltött évtized után, ahol tanult, dolgozott és papképzését végezte, Bosco János Torinóba költözött. Itt szentelték pappá 1841. június 5-én, és további három évet töltött itt tanulmányai tökéletesítésével.
Don Bosco életének jelentős eseményei között emlékezünk Bartolomeo Garelli találkozójára 1841. december 8-án, a San Francesco d’Assisi templomban; az első alkalomra, amikor a “Szaléziak” nevet használták, négy fiatal férfival, akik követni akarták a nyomait, 1854. január 26-án; és a Kongregáció alapítására, 1859. december 18-án.
Don Bosco eleinte nehezen talált állandó helyet az Oratórium fiataljainak összegyűjtésére. Végül 1846. április 12-én megnyílt az első szalézi ház Torino Valdocco kerületében. Már 1852-ben Don Bosco-t három torinói plébánia oratóriumának igazgatójává nevezték ki.
Don Bosco sok fiatallal és nagylelkű támogatók segítségével indította el a szalézi rendet. De az eredetnél az emberi erőfeszítésnél sokkal többről van szó: „Alázatos és hálás szívvel valljuk, hogy a Szalézi Szent Ferenc Társaság nem pusztán emberi elgondolásból, hanem Isten kezdeményezésére született”.
Az első szalézi házat Torinón kívül Mirabello Monferratoban nyitották meg 1863-ban, amit további szalézi intézmények megalapítása követett szerte Olaszországban. 1875-ben nyílt meg az első ház Olaszországon kívül, Nizzában, Franciaországban. Mindeközben megvalósult az első missziós küldetés is, Argentínába.
Don Bosco halála után, 1888. január 31-én, Don Michele Ruát választották Don Bosco első utódjának. Azóta a rend a világ minden táján elterjedt, hiszen ma már több, mint 130 országban van jelen.
Gyökereink egy észak-olaszországi kis vidéki faluba, a Becchi tanyájára vezetnek, ami ma Colle Don Bosco néven ismert, és Castelnuovo Don Bosco község alá tartozik, Asti tartományban, Piemonte régióban.
Történetünk egy kisfiúval, Bosco Jancsival (1815–1888) kezdődik. Egy álom irányította és inspirálta misszióját és nevelési módszerét. A Chieriben töltött évtized után, ahol tanult, dolgozott és papképzését végezte, Bosco János Torinóba költözött. Itt szentelték pappá 1841. június 5-én, és további három évet töltött itt tanulmányai tökéletesítésével.
Don Bosco életének jelentős eseményei között emlékezünk Bartolomeo Garelli találkozójára 1841. december 8-án, a San Francesco d’Assisi templomban; az első alkalomra, amikor a “Szaléziak” nevet használták, négy fiatal férfival, akik követni akarták a nyomait, 1854. január 26-án; és a Kongregáció alapítására, 1859. december 18-án.
Don Bosco eleinte nehezen talált állandó helyet az Oratórium fiataljainak összegyűjtésére. Végül 1846. április 12-én megnyílt az első szalézi ház Torino Valdocco kerületében. Már 1852-ben Don Bosco-t három torinói plébánia oratóriumának igazgatójává nevezték ki.
Don Bosco sok fiatallal és nagylelkű támogatók segítségével indította el a szalézi rendet. De az eredetnél az emberi erőfeszítésnél sokkal többről van szó: „Alázatos és hálás szívvel valljuk, hogy a Szalézi Szent Ferenc Társaság nem pusztán emberi elgondolásból, hanem Isten kezdeményezésére született”.
Az első szalézi házat Torinón kívül Mirabello Monferratoban nyitották meg 1863-ban, amit további szalézi intézmények megalapítása követett szerte Olaszországban. 1875-ben nyílt meg az első ház Olaszországon kívül, Nizzában, Franciaországban. Mindeközben megvalósult az első missziós küldetés is, Argentínába.
Don Bosco halála után, 1888. január 31-én, Don Michele Ruát választották Don Bosco első utódjának. Azóta a rend a világ minden táján elterjedt, hiszen ma már több, mint 130 országban van jelen.
Szaléziak Magyarországon
Hazánkba 1913-ban érkeztek az első szaléziak – Csernoch János hercegprímás hívására. Péliföldszentkereszten (Komárom-Esztergom vármegye) telepedtek meg Zafféry Károly jóvoltából, akit az első magyar szaléziként tartunk számon. Ezt követően nyitottak házakat, iskolákat, diákotthonokat nyitottunk Balassagyarmaton, Borsodnádasdon, Budapesten, Esztergomtáborban, Gyulán, Magyaróváron, Mándokon, Mezőnyárádon, Nyergesújfalun, Pestszentlőrincen, Péliföldszentkereszten, Rákospalotán, Szombathelyen, Tanakajdon, Újpesten, Visegrádon.
A magyar házak az Őrangyalról nevezett rendtartományhoz tartoztak, melynek székhelye Oświęcim-ben (Lengyelország, németül Auschwitz) volt, s magában foglalta az egész Osztrák–Magyar Monarchia német, magyar, lengyel és más szláv nyelvű házait. 1919. november 27-én Albera rendfőnök a tartományt két új tartományra osztotta: Oświęcim (Auschwitz) székhellyel és 16 házzal lengyel-délszláv, illetve Bécs székhellyel, 12 házzal (köztük a 2 magyarral) német rendtartományra. A magyar szaléziak Szent Istvánról elnevezett Magyar Tartománya 1929. január 2-án alakult meg, amely ezekben az évtizedekben nagy virágzásnak indult.
1950-ben, amikor a szerzetesrendek működését betiltották, és a szerzeteseket szétzavarták, több mint kétszáz magyar szalézi szerzetes működött az országban. Köztük volt Sándor István is, aki különleges szerepet játszik a magyar szaléziak történetében. Elkötelezetten szolgálta a fiatalokat, különösen a szegényeket és elhagyatottakat. A kommunista diktatúra alatt is hű maradt hivatásához, ezért 1953-ban koholt vádak alapján kivégezték. Ő az első magyar szalézi szerzetes, akit boldoggá avattak.
1989-ben a megmaradt 83 magyar szalézi újra megkezdte működését. Nagy nehézségek árán ismét visszatértek régi intézményeik egy részébe. Céljuk töretlen maradt: Don Bosco útmutatásai szerint nagy szeretettel, hozzáértéssel, vidám hangulatban, becsületes állampolgárokat és jó keresztényeket nevelni. Arra törekedtek, hogy hitet és életcélt kínáljanak a fiataloknak, különösen is a kallódó, nehézségekkel küszködő, és a társadalom peremén lévőknek.
Jelenleg szalézi rendházak működnek Budapesten (Óbudán és Újpesten), Péliföldszentkereszten, Kazincbarcikán és Szombathelyen.
Szaléziak Magyarországon
Hazánkba 1913-ban érkeztek az első szaléziak – Csernoch János hercegprímás hívására. Péliföldszentkereszten (Komárom-Esztergom vármegye) telepedtek meg Zafféry Károly jóvoltából, akit az első magyar szaléziként tartunk számon. Ezt követően nyitottak házakat, iskolákat, diákotthonokat nyitottunk Balassagyarmaton, Borsodnádasdon, Budapesten, Esztergomtáborban, Gyulán, Magyaróváron, Mándokon, Mezőnyárádon, Nyergesújfalun, Pestszentlőrincen, Péliföldszentkereszten, Rákospalotán, Szombathelyen, Tanakajdon, Újpesten, Visegrádon.
A magyar házak az Őrangyalról nevezett rendtartományhoz tartoztak, melynek székhelye Oświęcim-ben (Lengyelország, németül Auschwitz) volt, s magában foglalta az egész Osztrák–Magyar Monarchia német, magyar, lengyel és más szláv nyelvű házait. 1919. november 27-én Albera rendfőnök a tartományt két új tartományra osztotta: Oświęcim (Auschwitz) székhellyel és 16 házzal lengyel-délszláv, illetve Bécs székhellyel, 12 házzal (köztük a 2 magyarral) német rendtartományra. A magyar szaléziak Szent Istvánról elnevezett Magyar Tartománya 1929. január 2-án alakult meg, amely ezekben az évtizedekben nagy virágzásnak indult.
1950-ben, amikor a szerzetesrendek működését betiltották, és a szerzeteseket szétzavarták, több mint kétszáz magyar szalézi szerzetes működött az országban. Köztük volt Sándor István is, aki különleges szerepet játszik a magyar szaléziak történetében. Elkötelezetten szolgálta a fiatalokat, különösen a szegényeket és elhagyatottakat. A kommunista diktatúra alatt is hű maradt hivatásához, ezért 1953-ban koholt vádak alapján kivégezték. Ő az első magyar szalézi szerzetes, akit boldoggá avattak.
1989-ben a megmaradt 83 magyar szalézi újra megkezdte működését. Nagy nehézségek árán ismét visszatértek régi intézményeik egy részébe. Céljuk töretlen maradt: Don Bosco útmutatásai szerint nagy szeretettel, hozzáértéssel, vidám hangulatban, becsületes állampolgárokat és jó keresztényeket nevelni. Arra törekedtek, hogy hitet és életcélt kínáljanak a fiataloknak, különösen is a kallódó, nehézségekkel küszködő, és a társadalom peremén lévőknek.
Jelenleg szalézi rendházak működnek Budapesten (Óbudán és Újpesten), Péliföldszentkereszten, Kazincbarcikán és Szombathelyen.