Arcképcsarnok

Nagyon szerettem volna kamaszként valamit kezdeni az életemmel, ami hasznos, értelmes. Ez a gondolat mindig a nevelés irányába vitt, először hogy tanár legyek, aztán hogy egyházmegyés pap.
De gimnazistaként megismerhettem P. Peisch Ferenc atyát, akiről elég hamar kiderült, hogy szalézi szerzetes, bár jogilag nem engedték a szocializmus éveiben működni.
Ő lett a hitoktatónk, aztán gyóntató és lelkivezető. Tőle kaptam az első Don Bosco életrajzot, természetesen a Fiúk apostola könyvet.
Amit ott Atyánkról olvastam, azt az atyában megvalósulni láttam.
Így aztán belevágtunk együtt az ismeretlen nagy kalandba, részei lettünk az újjáéledő, a semmiből újra induló, emberi bizonyosság nélküli, de annál több hitből épülő magyar szalézi közösségnek.

Amikor beléptem a Szalézi Rendbe, Don Bosco alakja még ismeretlen volt előttem. Azonban mára hálás szívvel mondhatom, hogy Isten kegyelméből Don Bosco szalézivá válhattam. Lenyűgözött Don Bosco rendíthetetlen odaadása az Oltáriszentségnek, a Szűzanyának és a pápának, azaz az Egyháznak. Isten iránti mély szeretete a szegények és rászorulók segítésében is megmutatkozott. Ezért csatlakoztam én is a Szalézi Rendhez, hogy alázattal kövessem ezt a nemes küldetést.

 Szülőfalumban, Máriakálnokon ministráltam gyermekkorom óta. A nyolcadik osztály befejezése után, 1984 nyarán, plébánosom, Fraknói Lajos elküldött egy hivatástisztázó lelkigyakorlatra, mely az esztergomi Ferenceseknél volt. Oly nagy élményben volt részem, hogy a következő évben is részt vettem, de ezt a lelkigyakorlatot már a Győri Szemináriumban szervezték meg. A hazautazás előtt vettem két könyvet a kegytárgyboltban: az egyik a torinói Halotti lepelről szól, másik pedig szintén torinói vonatkozású, Don Bosco élete, a gyerekek barátja. A könyvet gyorsan ki is olvastam, mert a rövid életrajz színes képekkel nagyon megtetszett. Azóta e könyv hatása alatt vagyok. Korábban nem gondoltam arra, hogy pap legyek, de a könyv elindította bennem egyszerre a papi hivatást és azt a vágyat, hogy én is Don Bosco stílusával és lelkületével szolgáljak majd lelkipásztorként. Tíz éven keresztül írtam naplót hivatásomról, és ebben a kis füzetkében tizenhét évesen néhány idézetet fel is jegyeztem magamnak Don Bosco mondásaiból, melyeket szívesen osztok meg minél szélesebb körben: „Legyünk vidámak, tegyünk jót, és hagyjuk a verebeket csiripelni!” Vagy amely idézet egy kis szentképen is olvasható: „A tövis, amely ebben az életben szúr, rózsát terem az örökkévalóságban.” Továbbá Don Boscónak e következő mondata is igen megragadott: „Minden munkámat úgy végzem, mintha az utolsó munkám lenne, és úgy dolgozok, mintha örökké élnék.” Mindezek az élmények és idézetek évek során arra ösztönöztek, hogy szalézi szerzetes legyek.

Gyermekkorom óta vonzott a papi hivatás, de igazán akkor éreztem meg Isten hívását, amikor egy szerény, Istent szerető pappal találkoztam a falumban. Ugyanakkor az ifjúsági katolikus közösség, amihez csatlakoztam, szintén fontos szerepet játszott a hivatásom történetében. A lelkivezetőm javaslatára ismertem meg a Szalézi rendet. A szaléziak közvetlensége és az ifjúság iránti szeretete mélyen megérintett, így döntöttem el, hogy én is szalézi szerzetes leszek. Szerettem volna olyan pap lenni, aki közel áll az emberekhez, különösen a fiatalokhoz, és segít nekik megtalálni Isten szeretetét az életükben.

Fiatalon léptem be a szalézi rendbe Nigériában. Szolgáltam Ghánában és Libériában. 2016-ban kerültem Magyarországra, ahol először a nyelvtanulás volt a fő feladatom, miközben ifjúsági közösségekben szolgáltam. A hivatásom lényege, hogy Isten szeretetét közvetítsem a mindennapokban, és a fiataloknak megmutassam az evangélium valódi megélését. „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok.” (1Kor 15,10.)

Három fontos idézet vezetett az utamon, melyek mindegyike egy-egy életszakaszban mutatott irányt.

Gyermekkorom: „Mert úgy szerette Isten a világot…” (Jn 3,16) Gyerekként eleven és kalandvágyó voltam, sokszor sodródtam veszélyek felé, de mindig ott volt bennem a jóra való vágyás is. Édesanyám minden reggel szenteltvízzel keresztet rajzolt a homlokomra, és a templomhoz való kötődésem erősítette bennem az isteni jelenlét keresését. Ez az idézet a sekrestyében mindig örömmel és reménnyel töltött el.

Kamaszkorom: „Mert mi haszna van belőle az embernek…” (Lk 9,25) Az iskolaváltások és az új közösségek kamaszként rossz utakra vezettek, de Isten olyan embereket hozott az életembe, akik szelídségükkel, jóságukkal és őszinteségükkel vezettek vissza a helyes útra. Egy lelki atya, a kollégistatársaim, valamint a bátyám által ajándékozott Szentírás révén fordulatot vett az életem, és egyre mélyebb vágyat éreztem az isteni jelenlét megtapasztalására.

Keresés és döntés: „aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát…” (Mk 10,26) Családom döntése, hogy Magyarországra költöztünk, mély nyomot hagyott bennem, különösen az a példamutatás, amit a családtagjaim tanúsítottak az újrakezdéskor. Egyetemi tanulmányaim során felmerült bennem a kérdés, hogy munkaként vagy hivatásként tekintek a tanári pályára. Épp ekkor vettek körül olyan emberek és szalézi szerzetesek, akik példamutató életükkel, vidámságukkal és hivatásuk iránti elkötelezettségükkel inspiráltak. Egy különleges tapasztalat során ráébredtem, hogy milyen mélyen megérinthetjük mások életét, még akkor is, ha annak hatása számunkra először láthatatlan marad.

Elhívás: Egy napon, mikor a vizsgákra készültem, jött egy kegyelmi pillanat, egy gondolat, amelyben magamat láttam szalézi testvérként és tanárként. Az öröm és boldogság, amit ekkor éreztem, egyre erősítette bennem a szerzetesi élet iránti vágyat. Bár kérdések és kételyek is felmerültek bennem, éreztem, hogy csak úgy tudom eldönteni ezt az utat, ha érdeklődőként beköltözöm a rendházba, hogy közelebbről megismerjem ezt a hivatást.

Amikor megkérdezik tőlem, hogy miért lettem szalézi, akkor azt szoktam mondani, hogy én is szeretném megtapasztaltatni azt a fiatalokkal, amit én megtapasztaltam. Mit is tapasztalatam meg? Isten szeretetét, a családiasságot, a vidámságot, a megbocsájtást, a közösség erejét és még folytathatnám a sort. Mindezt a szaléziak kollégiumában élhettem át Szombathelyen. Nem vallásos családból érkezve Don Bosco fiai és az egész Szalézi Család megismertették velem Istent. Felnőttként keresztelkedtem meg, lettem elsőáldozó és bérmálkozó. Pedagógusként dolgoztam, mindenem meg volt, de Isten többre hívott. Arra, hogy én is legyek az Ő szeretetének jele és hordozója a fiatalok számára, úgy ahogyan azt a szaléziaktól én is megtapasztaltam. Hála legyen az Istennek és mindazoknak, akik idáig elsegítettek.  

Mi fogott meg Don Bosco egyéniségében?

Már nem először, de újra és újra elgondolkozva ezen a kérdésen, Don Bosco két lényeges tulajdonságát vélem felfedezni;

– az első az, hogy céljának eléréséhez kitartóan küzdött. Nem sajnálta az időt, a fáradtságot, hogy a hivatástudatával a kijelölt úton maradhasson. Fiatalként ebbe mindent beleáldozni nagy erőről tesz tanúságot!

– a második az, hogy felnőttként mindenkit megelőlegezett szeretetével. Így fordult minden fiatalhoz; jóvá akarta szeretni őket, hogy ezáltal egy jobb élethez segítsen minden rábízottat!

Gyermekkoromban súlyos betegséggel küzdöttem, ami majdnem az életembe került. A családom is felkészült a legrosszabbra, és sokan már arra imádkoztak, hogy békében távozzak, mivel a helyzet reménytelennek tűnt. Ám Isten kegyelméből meggyógyultam, és ez igazi csodaként hatott a családomra és környezetemre. A családom mélyen vallásos volt, és ezt a gyógyulást hivatásom első jelének tekintették. Már gyermekként arra buzdítottak, hogy pap legyek, és imádkoztak értem, hogy Isten vezesse ezt az utat.

A szalézi hivatással való találkozásom egy másik fontos családi szálhoz kapcsolódik. Nagybátyám, aki szintén szalézi szerzetes volt, nagy hatással volt rám. Diakónusként sok könyvet adott Don Boscóról és Savio Szent Domonkosról, akik életpéldája mély benyomást tettek rám. Emellett szüleim tanácsára egy másik városba mentem iskolába, ahol a szaléziak vezettek egy rendházat. Ott éltem hatodikos koromtól kezdve, és fokozatosan bekapcsolódtam a közösségi programokba. A szaléziak életének példája, a játék, tanulás és közösségi szolgálat mind hozzájárult ahhoz, hogy egyre mélyebben érezzem magamban a hivatásomat.

Az egyetem elvégzése után döntöttem el véglegesen, hogy szalézi szerzetes leszek. Ezt az útmutatást követve beléptem a rendbe, és öt évig Vietnámban tanultam filozófiát, ami alatt tovább mélyült a szalézi lelkiség iránti elkötelezettségem. Már ekkor éreztem egy másik hivatást is magamban: a missziós szolgálatot. Misszionáriusként szolgálni mindig vonzott, de csak öt évvel később kaptam lehetőséget, hogy elinduljak ezen az úton.

2005-ben érkeztem Magyarországra, ahol misszionáriusként szolgáltam, miközben elkezdtem tanulni a magyar nyelvet és teológiai diplomát szereztem a Sapientia Hittudományi Főiskolán. Az itt töltött idő alatt egyre inkább megszerettem a magyar népet és kultúrát, és hálás vagyok Istennek, hogy ezen a különleges úton vezérelt. 2013-ban Veres András püspök pappá szentelt Szombathelyen, és azóta is örömmel szolgálom Isten népét a szalézi lelkiségben.

A hivatásom útja tele van Isten áldásaival és kegyelmeivel, és mindvégig az a meggyőződés vezérelt, hogy az Ő akaratát teljesítem. Szeretek pap lenni, és hálás vagyok minden lehetőségért, amit az Úr adott nekem, hogy szolgálhassam az Ő népét.

Amikor érettségi felé közeledve komolyabban elkezdtem gondolkodni azon mi életem célja, hol szeretnék lenni sok-sok év múlva, azt képzeltem el, hogy emberek között rengeteg jót téve értük. Amikor azon gondolkodtam hogy hol szeretnék lenni életem után, egyértelmű volt számomra: örökkévalóság a célom. Ilyen kérdéseket fontolgatva kezdtem el olvasni Don Boscóról írt könyveket és saját írásait is. Egyszer Don Bosco azt mondta a fiataljainak: „Aki a lelkek megmentése érdekében fáradozik, az megmenti a sajátját is!” Biztatás ez számomra! Ha azért dolgozom, ami biztos meggyőződésem és saját vágyam is, akkor én magam is a jó úton járok, szinte szükségszerűen! Ez motivál, minden nap továbbra is, különösen a kihívások közepette.

Aki megmagyarázza a hivatását, az gyanús” – mondta Beer Miklós váci püspök, de azért mégis üdvös átgondolni, hogyan vezetett a Jó Isten.A szüleim eskövőjére elment Bali János szalézi atya, és vitt nekik nászajándékba egy szép nagy bekeretezett Segítő Szűz Mária képet, amit ők az esküvői feszülettel együtt a hitvesi ágy fölé függesztettek. Akkoriban vettek egy kis családi házat, és a választásnál fontos szempont volt, hogy egy szalézi templom közelében legyen. Igy aztán a Clerisseumba jártunk, amely „egy jól megimádkozott hely.” (Skultéty Demjén SD) Valóban örömmel jártunk oda, ahol a templomkertben Don Bosco mosolygós szobra fogadott, a templomban pedig mindig Don Bosco álmát néztük, amely ott van egy nagy vászonképen az oltárkép körül. Az első szentgyónásomat Szitkey Károly atyánál végeztem, ami azért volt lehetséges, mert az akkori plébános szalézi növendék volt. De volt alkalmam megismerni Ádám lászló, Vámos József és Skultéty Demjén atyát is. Mindegyik kiváló ember volt, és a nehéz idők ellenére megőrizték a humorérzéküket is. Általánosságban el lehet mondani, hogy a szaléziakat Újpesten jól ismerték, és köztiszteletnek örvendtek. Különösen nagy hatást gyakorolt ránk, gyerekekre családunk kedves barátja, Szepesi Jenő atya, aki hittanárunk és nevelőnk volt. Később az újmisémen a Clarisseumban ő volt a kézvezetőm. Az Ő segítségével 16 éves koromban 6 hetet töltöttem Bécsben nyelvtanulással. A szaléziak Hagenmüllergasse-i inasotthonában laktam, és volt alkalmam látni a szaléziak szolgálatát. Ott ismertem meg Szollár Lajos és Havasi József atyát és néhány osztrákot. Láttam mennyire szeretik a tanítványai a Havasi atyát.
Mikor papnövendék voltam Esztergomban, a lelki igazgatóm, Szendi József atya ajánlotta nyári lelki olvasmánynak Szegedi István: „A csavargók barátja” című Don Bosco életrajzát. Ezt elolvasva éreztem először a vágyat, hogy én is az ő fia lehessek.
Mint fiatal Esztergomi egyházmegyés papot, Lékai László bíboros atya Balassagyarmatra helyezett Holdampf Károly szalézi atya mellé. Itt a Bosco Szent János templom oltárképe előtt imádkozva éreztem a lelkemben a konkrét meghívást. Ezidőtájt eljött látogatóba Sellye Vince atya, az egykori tartományfőnök. Az edédnél megkérdezte Holdamp Károly atyát, hogy mennek a dolgok Gyarmaton. Mire ő azt válaszolta: Elég jól, csak az a baj, hogy nincs szalézi utánpótlás.” Mire Sellye Vince rám mutatott: „Dehogy nem, itt van!” Évtizedekkel később arra gondolok, hogy ez egy előre megrendezett jelenet volt, mert Holdampf Károly nagy kópé volt.
De hát hogyan, hiszen akkor a szaléziak nyilvánosan nem működhettek? Az egyházjogból jöttem rá, hogy amit az állam nem engedett, az egyházilag lehetséges. „Toll a fülükbe a kommunistáknak!” – gondoltam, és kerestem az alkalmat, hogy lépjek ez ügyben. Amikor ez is elkövetkezett, Pásztor János atya nagy szeretettel fogadott. Elmondta, hogy épp akkor jött neki a római rendfőnökségtől a leirat, hogy aki jelentkezik és alkalmasnak találtatik, azt föl kell venni. Ekkor kezdődött titokban a novicátusom. Dauner János atya minden csütörtökön foglalkozott velem, miközben továbbra is Tarján, Héreg és Tardos plébánosa voltam. Első fogadalmamat 1987-ben Don Rua ünnepén Mogyoródon tettem le – csodák csodájára – nyilvános szentmise keretében. Igaz, hétköznap, de tele templom előtt. Ebben benne volt Máté Gyuri plébános úr bátorsága is. Utána az ünnep ebéd Falka József atya házában volt, amit ő a Szalézi Nővérekre hagyott.