„A Te kezeidben”
Ha a hivatásra gondolunk, az emberek többségének a papi és szerzetesi hivatás jut az eszébe.
Azonban valójában a hivatás fogalma sokkal tágabb. Magába foglalja a családos hivatást és más életformákat, mások szolgálatára.
A hivatás a Jóisten ajándéka minden ember számára, amit ha felfedezünk, azt érezzük, hogy a világ legboldogabb emberévé váltunk. A hivatás az Isten álma az én életemben, boldogság, ugyanis Tőle kaptuk, hogy másokért éljünk, kilépve önmagunk kis gyűrűjéből. Már nem én vagyok a központ, hanem embertársaimon keresztül Krisztus, ahogy Szent Pál írja a Galatákhoz írt levélben: “Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal2, 20a). A hivatás felfedezéséhez sok időre, csendre, imára, türelemre és lelki vezetésre van szükség, hogy meg tudjuk különböztetni Krisztus álmát és a saját gondolatainkat egymástól. Hivatáskeresésem időszaka az egyetemi éveim alatt kezdődött komolyabban, amikor Isten felé jobban kinyitottam a szívemet.
Én egy katolikus nagycsaládban nőttem fel első gyermekként, négy húgommal. A hit kis magocskája így már kicsi koromtól kezdve el volt ültetve a szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetően.
A Schönstatt mozgalmon keresztül, aminek a családom a tagja, már egészen pici korom óta a Szűzanya anyai szerepet tölt be az életemben és Anyának vagy Mammának szólítom, mert igen közel áll hozzám. Ő nagyon fontos nekem, így, amikor felismertem a hivatásomat, hogy a Jóisten engem szerzetesi életre hív, a fő szempontom az volt, hogy olyan rendbe szeretnék belépni, ahol nagyon szeretik és tisztelik a Szűzanyát.
Amikor otthon elmondtam a szüleimnek, hogy mit érzek a hivatásommal kapcsolatban, édesanyám ezeket a szavakat mondta: “Nézd Dorci, mi apával már beszéltünk egymás között erről, hogy neked szerzetesi hivatásod van. Éreztük és láttuk rajtad. Boldogok vagyunk, mert látjuk, hogy sugárzol és veled együtt örülünk és támogatunk.” Édesapám hozzáfűzte: “Ránk mindig számíthatsz!”. Meglepődtem ezen a válaszon, mert nem gondoltam volna, hogy ők már előbb érezték, hogy mi az én hivatásom, mint saját magam.
Azt tudtam már, hogy a Jóisten engem a szerzetesi hivatásra hív, viszont az izgalmas keresés nem ért véget, vagyis igazából innen indult: kideríteni, hogy vajon melyik rendbe szól az én hívásom. Nagyon sok rend van, különböző karizmákkal, így azt megtalálni, hogy melyik lelkiség áll hozzám a legközelebb, egy nagy kaland.
Édesanyám, aki jobban ismer, mint bárki más, mondta, hogy ismer egy szalézi nővért, aki az ő örsvezetője volt a cserkészetben és hogy a szaléziak a fiatalokkal foglalkoznak, akik közel állnak hozzám és lehet, hogy tetszene. Az édesanyák már csak ilyenek, próféták, mint Don Bosconak Margit mama.
A szalézi név nekem semmit se mondott az elején, ugyanis nem hallottam még róluk azelőtt. De édesanyám szavai hatására megtaláltam őket az interneten és jelentkeztem az Úton a Szalézi Családdal hivatáshétvégére. Senkit nem ismertem és ráadásul nagyon messze volt Péliföldszentkereszt Pécstől, ahol tanultam. Jelentkeztem a hétvégére, de néhány nappal előtte elkezdtem gondolkodni, hogy nem szeretnék ennyiszer átszállni, sok időt utazni… Kifogásokat kerestem, de végül elmentem.
Úton Péliföldszentkereszt felé, a buszon, összetalálkoztam egy másik lánnyal, Zitával, aki szintén erre a programra jött, ahol én és ő sem ismert senkit. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy a Jóisten milyen csodálatos, hogy nem hagy egyedül, hanem mindig van valaki, aki segít és akivel egymást segítjük.
Amikor megérkeztünk, meglepődve tapasztaltuk a családiasságot, hogy egyáltalán nem volt olyan érzésünk, hogy újak vagyunk és nem értünk sokat a szalézi világból, mert olyan volt, mintha már régóta ismertük volna egymást.
Nagyon megragadott mind a résztvevő fiatalok, mind a szalézi szerzetesek és munkatársak kedvessége és szeretete. Nem is gondoltam volna, de ezen a programon lehetőségem volt megismerni a szalézi család népes családfáját, akik jelen vannak Magyarországon; szalézi testvérek, atyák, nővérek, házaspárok, mint szalézi munkatársak… Különböző programokon keresztül jobban megismertük egymást és saját magamat, valamint sok lehetőség volt a személyes imádságra, vagy akár beszélgetésre a jelenlévő szerzetesekkel. Ugyanakkor a játék, spontán együttlét és a szalézi jókedv sem maradhatott ki.
Ami engem a legjobban megérintett, az a mély imaháttér, amely a szalézi programokon általában biztosított, hogy minden résztvevőért van, aki imádkozik. Ez az egymás hordozása, akkor is, ha nem ismerjük egymást, megfogott.
Megtaláltam a szalézi lelkiségben azt, ami tényleg én vagyok és ez köszönhető az Úton a Szalézi Családdal programnak is, mert álmodni sem mertem volna azt, hogy ahová a Jóisten vezet, ott tényleg a Szűzanya leánykája lehetek, egy nagy családban, ahol mindannyian a fiatalokon keresztül egészen Krisztusnak élünk.
Kedves fiatal, aki olvasod! Te már feltetted magadnak a kérdést, hogy mi Isten álma az életedről?
Ne félj kérdezni és segítséget kérni! Hagyd, hogy ez a kérdés átjárja gondolataid és ne félj válaszolni!! A hivatás, bármelyikről is van szó, egy bátor ugrás az ismeretlenbe, mert nem látjuk előre, hogy mi lesz. De ne félj! Merj dönteni!
